Nem is emlékszem olyanra, amikor nem akartam régész lenni. Sajnos a sors úgy hozta, hogy az álmom csak álom maradt. Teljesen más vizekre terelt az élet. A véletlennek köszönhetem, hogy három évvel ezelőtt kijutottunk a párommal egy ásatásra, ahol megtapasztalhattuk a felfedezés izgalmát, azt, hogy az ember a gondolataival életet tud lehelni holt tárgyakba és ezen tárgyak segítségével megeleveníthető az eltűnt, de mégis feltámasztható múlt. Szerencsénkre, az ásatásvezető régész, Dr. Rácz Tibor nem csak felismerte a civilekkel való együttműködés előnyeit, de elfogadta a segítségünket is, aminek az lett az eredménye, hogy csatlakozhattunk az általa létrehozott programhoz, két év után pedig a Közösségi Régészeti Egyesülethez. Lehetőségem nyílt részt venni jó néhány ásatáson, múzeumi foglalkozásokon, terepbejárásokon és így bepillantást nyerni a régészeti korszakok mesés világába. Köszönet ezekért a csodás élményekért Rácz Tibornak, a Ferenczy Múzeumnak és azon régészeknek, akik időt, energiát nem sajnálva velünk, civilekkel tárják fel a rejtélyes múltat.

Utam a közösségi régészethez. Ha visszagondolok arra, hogy hogyan és mikor kezdődött az én nagy kalandom a régészettel, kerek 2 évtizedet kell visszamenni az időben. 1999-ben egy tavaszi délutánon azon tűnődtem, hogy melyik alapítványnak ajánljam fel az adóm 1 %-át. A történelmet mindig is szerettem, de akkoriban a régészet is elkezdett érdekelni, ezért úgy döntöttem, keresek egy régészeti alapítványt. Betelefonáltam a Régészeti Intézetbe, hogy ajánljanak egyet. Így ismerkedtem meg az intézet akkori igazgatójával, Bálint Csanáddal. Ő aztán nemcsak ellátott bőséges szakirodalommal, hanem az intézet régészei által vezetett ásatásokra is beprotezsált önkéntesnek. Később pedig, mikor felkutattam egy Árpád-kori templom helyét és írtam egy kis tanulmányt is róla, elintézte, hogy a régészeti topográfia atyja, Torma István lektorálja a munkámat. Ez a jól sikerült indulás kellő motivációt biztosított ahhoz, hogy tovább próbálkozzak, persze a magam amatőr szintjén, önálló topográfiai kutatásokkal, mind elméleti, mind gyakorlati téren és persze további kapcsolatokra tettem szert a régészek között. Ezután, egy angliai kiküldtetés során ismerkedtem meg a fémkeresőzéssel is, beleszerettem ebbe a csodálatos hobbiba. De a fentiek fényében talán nem meglepő, hogy már a kezdetektől a régészet szabályait és céljait tisztelve, múzeumbarát szellemben űztem a hobbit, a leleteimet dokumentáltam és leadtam. Részt vettem a régészek és a fémkeresősök között 2007-2008 táján megindult párbeszédben és az ennek nyomán született etikai kódex elkészítésében is. Ekkoriban indultak meg azok a kutatási programok – bronzkori földvárkutatás, LIMES program, Aquincum, stb. – amikre már múzeumbarát önkéntes fémkeresősöket is meghívtak, ezeken is gyakran részt vettem. 2013-tól, kihasználva az akkor éppen liberális szabályozási fordulatot, sikerült önkéntes megbízási szerződést kötnöm fémkeresős kutatásra a veszprémi múzeummal, majd 2015-ben a pápaival is. 2016-ban aztán nagy örömmel csatlakoztam a Ferenczy Múzeum közösségi régészeti programjához, egyrészt mert én is Pest megyében lakom, de még inkább azért, mert ez egy sokrétű, képzést, ismeretátadást, ásatási lehetőségeket és közösségépítést is tartalmazó program, amely minden szempontból többet nyújt, mint a korábbi kezdeményezések.

Régészet? Ásatás? Nem ismert lelőhelyek kutatása? Passz!! Semmi közöm nem volt hozzá a kezdetek kezdetén. Sőt, kimondottan csak a "kincsek" megtalálása hajtott, igen, kincsesláda arannyal! Mint sokan mások, én is nekifeszültem az internetnek, hogy többet tudjak meg a fémkeresőzésről. Minél több videót, erről szóló csoportot néztem meg, annál jobban erősödött bennem, hogy ezt csinálnom kell! Természetesen sunnyogó üzem módban kezdtem neki a kutatásnak, miközben arra is rájöttem, se „kincs”, se láda! Idő múltán jobb gép, több terület, több találat lett, amik csak gyűltek a fiókban. Mivel nem bírtam már akkor sem gyűjtési lázzal semmi iránt, feltettem a kérdést, mi legyen a találatokkal? Ekkor ismertem meg egy jó barátomat, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot és aki útba igazított, segített a megfelelő emberekkel felvenni a kapcsolatot: a múzeummal és a régészekkel! Meg is történt a találkozás, lelet leadás, ami számomra a döntő pont volt. Ugyanis nem egy arrogáns, okoskodó, számonkérő régész jött el a leletekért, hanem egy türelmes, segítőkész szakember. Ettől kezdve tudtam, hogy melyik az én utam. Évek alatt rengeteg mindent megtanítottak, sok helyen megfordultam, sok ásatás, terepbejárás, előadások. És mire jutottam? Már mi nyújtunk kezet azoknak, akik válaszút elé érkeznek! És hogy megtaláltam-e a kincset ládával? Találtam szép és értékes leleteket, de számomra az igazi kincs: azok az emberek, akiket megismerhettem!

Hogy miért is fontos számomra a közösségi régészet? Mert ez egy olyan közösség, ahol azok az emberek találkozhatnak és ismerkedhetnek meg egymással, akiket vonz a történelem, a régészet megismerése és szeretnék ismereteiket tovább gyarapítani. Ezt kiváló szakemberek segítségével tehetik meg, akik áldozatos munkájukkal segítenek ebben és összetartják a közösséget, a közösséget, amiben kiváló és lelkes emberek, önkéntes munkájukkal járulnak hozzá az újabbnál újabb régészeti felfedezésekhez. Még gimnazista koromban ismerkedtem meg a „srácokkal”, akikkel azóta többször is együtt dolgoztunk. De, ha teljesen őszinte szeretnék lenni, akkor nem is a „dolgozni” kifejezés az, amivel le lehetne írni azt, amit a közösségi régészeti egyesület projektjein átélhet az ember. Az az igazság, hogy szavakkal nem lehet kifejezni azt a hangulatot, ami áthatja a terepbejárásokat vagy az ásatásokat, amikor együtt a csapat. Ahogyan azt se lehet leírni, hogy milyen egy hosszú és fárasztó nap utáni közös bográcsozás, ahol olyan történeteket ismerhet meg az ember, hogy a nap legvégén, nem az ásástól lesz izomláza, hanem a nevetéstől… Én ilyennek ismertem meg ezt a közösséget. És te, mit gondolsz? Milyennek ismernéd meg…? Urbán Hedvig, régészhallgató

Hogy miért is fontos számomra a közösségi régészet?

Számomra most jött el a beteljesülés: próbálja az ember élete során keresni azt, amit igazán szeretne, ami kikapcsolja, megnyugtatja és lelkesedéssel, izgalommal tölti el. Mindezt egy közösségben, mentorok segítségével, ahol nem számít az anyagi háttér és az, hogy ki vagy, hanem csak az, hogy tiszta szívből, becsülettel, alázattal a múlt iránt szeretnéd önkéntes munkádat végezni. Számomra egy terepbejárás, ásatás, leletmentés ugyanazt az izgalmat jelenti.

Az egész úgy indult, hogy elkezdtem érdeklődni a numizmatika iránt. Eleinte csak a bankjegyek érdekeltek, be is szereztem jópárat különböző aukciós oldalakról, de amikor az egyes darabok árai ötjegyűre váltottak, úgy éreztem, elég gyűlt össze, és elkezdtek foglalkoztatni a fémpénzek. Kezdetben a XIX-XX. század érméivel foglalkoztam, majd jöttek különféle ezüst emlékveretek szintén ebből az időszakból, de ezekből is olyan sokféle van, és még többféle áron, hogy végül arra jutottam, nem megvenni fogom ezeket, hanem megtalálni. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire megváltozik a gondolkodásom ettől az apró döntéstől.

Be is szereztem az első keresőmet, és elkezdtem kutakodni arról, hogy miféle szabályozás vonatkozik a használatára nálunk. Igen, előbb cselekedtem, aztán gondolkodtam. Az akkor még eléggé összetett jogszabály szerint is kapcsolatba kellett kerülni egy múzeummal ahhoz, hogy legálisan használhassam a detektort, s néhány hét múltán így jutottam el Gödöllőre, a Ferenczy Múzeumi Centrum régészeti raktárába, s találkoztam életemben először egy hús-vér régésszel. Itt megismerhettem a múzeum közösségi régészeti koncepcióját, jóllehet nem igazán volt az szimpatikus. „Két évig kereső nélkül???” – tettem fel magamban a kérdést, és igazán meglepett az a nyugalom és alázat, ami a régészemből áradt, miközben hallgatta tudatlanságom korlátai közé zárt kérdéseimet. „Mi értelme ennek a törvénynek?” „Senki nem tartja be úgysem.” „A múzeumok is jobban járnának, ha nagyobb mozgásteret engednének.” „Különben is a felső harminc centi csak szórványból áll, semmi jelentősége a kontextusnak.” – ezekhez hasonló meglátásaimmal bombáztam, s amikor kiléptem az ajtón, hajlottam arra, hogy inkább hagyom az egészet a fenébe.

Aztán eljutottam az első ásatásra, Albertirsára, és teljesen lenyűgözött az egész. Láttam azt az aprólékos, precíz munkát, amivel a régészek és technikusaik dolgoznak, és egy csapásra én is része akartam lenni ennek. Egyre inkább egy gyerekkori, megkopott álom közepén találtam magam, mert minél több programon vettem részt, annál inkább bújt elő belőlem az emlék, hogy egykor, még általános iskolás koromban én is régész szerettem volna lenni. Szép lassan megértettem, hogy vannak olyan dolgok, melyek az egyénen túlmutatnak, és ilyen a történelmi örökségünk megőrzése is. Idővel már eszembe sem jutott, hogy a talált tárgyaknak nem a múzeumokban van a legjobb helye, s felhagytam a régi pénzek gyűjtésével is. A találás öröme, és az, hogy a történelmi kirakósunk egy darabkáját talán én teszem hozzá a teljes képhez sokkal többet jelentett már számomra egy szekrényben porosodó érmegyűjteménynél. Ma már több régészeti ásatáson való asszisztálással, előadás meghallgatásával, néhány megírt helyi újságcikkel és rádiós interjúval a hátam mögött

szerződéses fémkeresősként tevékenykedem a Ferenczy Múzeumi Centrum alkalmazásában, és megtisztelő, hogy tagja lehetek ennek az egyre bővülő közösségnek.

A régészeti programba kerülésem nem olyan szokványos történet, mint azoké, akik fémkeresőt használva, pár jó találat, kaland, élmény után kapcsolódnak be a közösségi munkába. Az enyém kislányosabb... 8-10 éves koromban, szüleim telkén kezembe akadt egy díszes kerámiadarab, amit sokáig féltve őrizgettem a párnám alatt. Már ekkor folyamatosan kutattam a régi, kincsnek tűnő dolgokat  sóderrakásokban, betemetett kutakban (egyszer, mikor egy ilyenbe befészkeltem magam, azt is hitték, hogy elvesztem), árkokban, pincékben, erdőkben, szántóföldeken.

Felnőttként, a mindennapos teendők, gyereknevelés mellett sem időm, sem lehetőségem nem volt kutatni. 5 évvel ezelőtt megtudtam, hogy  egy volt gimnáziumi iskolatársamnak, Kulcsár Gabriellának sikerült, ami nekem sajnos nem: régész lett belőle. Ő engedett közelebb a kutatómunkához. Részt vehettem az ásatási munkákban, terepbejárásokban, vállaltam kerámiamosást. Nagy örömmel töltött el, hogy a használói után talán én foghattam először a kezembe ezeket a  több száz vagy több ezer éves tárgyakat, ezt csak az érti, aki átélte.

A Pest megyei régészekkel való megismerkedéshez a kíváncsiságom vezetett egy dabasi ásatás folytán, azóta levakarhatatlan vagyok :) Sokan kérdezik, miért érzem jól magam tetőtől talpig koszosan, pláne fizetség nélkül? Hát sajnos a földbe  temetett dolgok megtalálása ezzel jár. A fizetség? Ezekért az élményekért, mondhatni a bakancslistám egyik pipájáért, nekem fizetnek a régészek, méghozzá a bizalmukkal! Öröm számomra egy olyan csapathoz tartozni, akik tisztelik múltunkat, és önkéntes munkájukkal segítik  a kutatásokat. Az ő találatuk az én örömöm is.