Immár bo öt esztendeje annak, hogy négy fémkeresos kopogtatott az orosházi múzeum ajtaján. Azóta a civil oldal létszáma tartósan kilenc fore emelkedett, a kapcsolat pedig szakmai, baráti jellegu lett a Nagy Gyula Területi Múzeum régészettel foglalkozó munkatársai és az élet különféle területein tevékenykedo civil segítok között. A résztvevok a partnerség és a kölcsönös bizalom jegyében közösen végzik a gyujto-, feldolgozó- és bemutató tevékenységet kezdettol fogva. Munkájuk egyik – talán legfontosabb – része a késo középkori települések anyagi kultúrájának megismerése és megismertetése. Jelen írás egy olyan falu bemutatását célozza meg, amely a mai Békés és Csongrád megyék határán, a fo sodrásiránytól messze helyezkedik el, ám éppen ettol válhat szimbolikus jelentoséguvé. Nem csak Orosháza, hanem a mai magyar muzeológia – elsosorban a civil-szakmai kapcsolatoktól elzárkózó résztvevoi – számára.

A Fejér megyei Csákberényben keskeny nyomtávú iparvasút építése során 1935-ben fedezték fel az avar kori (6–9. század) temetot. 1939-ig – lényegében a második világháború kirobbanásáig – 452 sírt tártak fel, kezdetben Lencsés József székesfehérvári múzeumi altiszt, majd a Magyar Nemzeti Múzeum orének, László Gyulának vezetésével. A temetobol egy kulturális szempontból különleges 6–7. századi közösség képe sejlett fel. Lovassírokkal, ázsiai eredetu fegyverekkel, lószerszámokkal és eszközökkel képviseltetik magukat a keleti, sztyeppi eredetu bevándorlók, akiket az egyszeruség kedvéért nevezzünk most összefoglalóan avaroknak (1. kép). A viseleti helyzetben elhelyezkedo késo antik fibulák, a mellkasra helyezett orsókarikák, a kígyófejes karperecek és a nagyszámú vaskarperec, valamint a késo római muhelyhagyományokra visszavezetheto gyorskorongon készült, jellegzetes vörös árnyalatú, jó minoségu kerámiaedények az avarok mellett romanizált kultúrájú csoport jelenlétét valószínusítik (2. kép). Végül pedig nem elhanyagolható a temetobol napvilágot látott Meroving-germán eredetu tárgyak és viseleti elemek száma, ami a közösségnek a nyugat-európai és észak-itáliai germánokkal való élénk kapcsolatát bizonyítja, valamint felveti a germán etnikum jelenlétének lehetoségét is.

A Magyar Nemzeti Múzeum Balassa Bálint Múzeumában a Közösségi Régészeti Program két éve indult el. Intézményünkkel a ’90-es évek óta jó és szoros kapcsolatban álló önkéntesekkel muködünk együtt. Nem csupán a leletek felkutatásából, hanem a múzeum körüli egyéb munkákból is kiveszik részüket, szívükön viselik az intézmény sorsát. A „fantasztikus négyes” csodaszép leletekkel örvendeztet meg minket hónapról hónapra. Az egyik ilyen volt egy máig mozgatható karú Árpád-kori mérleg, amelyet 2019-ben Mózes Tamás önkéntesünk hozott be Esztergom határából, Csontkútról (MRT 5. 8/26. lelohely).

Az orosházi Nagy Gyula Területi Múzeum az egyik kezdeményezoje volt annak, hogy a múzeumok rendszeres kapcsolatot építsenek ki a fémkeresosökkel, és tekintsék oket egyenrangú partnernek. Ennek az együttmuködésnek az eredményeként került a múzeumba egy késoközépkori vasfejsze, amit Bene András 2015. november 9-én talált Orosháza határában, Kardoskút, Szabó-lapos II. lelohelyen, azaz az egykori Szolos falu területének szélén, a templom helyétol körülbelül 570 m-re keletre (koordináták: 46.496377 és 20.760784, 1. kép). A tárgyat (Gy.sz.: 2015/245) Rózsa Zoltán jóvoltából közölhetem.

Az egyik internetes csoportban láttam egy ismeretlen lelőhelyű aranygyűrűt, „ancient roman wedding ring” megnevezéssel (1. kép; vö.: Tóth 1985, 20–21). A tárgy szépségén túl annak formája, kivitele és díszítése egyaránt felkeltette érdeklődésemet. Minden bizonnyal azért, mert éppen akkoriban fotóztam a középkori Komlós (Békés megye, Tótkomlós–Gyümölcsös, 53-as tábla, lelőhely azonosító: 28983) fémkeresős tevékenységek során előkerült tárgyait, így az onnan származó gyűrűket is. Ebben a kollekcióban található többek között két olyan darab, melyek a fentebb említett példány egyes részleteinek igen jó párhuzamai. Részleteinek, hiszen az egyik formai jegyei, míg másik a díszítése révén mutat vele szoros kapcsolatot. De vajon mennyire szoros ez a kapcsolat?

Az utóbbi években a közösségi régészet keretében a keszthelyi Balatoni Múzeum is gyümölcsöző kapcsolatot épített ki a környék fémkeresos kutatóival. Klinger László, a múzeum régésze kért engedélyt fémkeresos kutatásra. Az ő megbízásából a múzeum külső munkatársai Horváth László és Gép Miklós 2020. február 24-én Vindornyalak határában, a 06/6 hrsz. területen, a községi temeto közelében, a Vindornyafokról Zalaszántóra vezető földút túloldalán, mintegy 50 cm mélységben három tárgyból álló vasleletet találtak (koordináták: 507494 és 170182, 1. kép). A tárgyak a Balatoni Múzeum régészeti gyujteményébe kerültek (Gy.N. 2020.12.1–3.). A közzététel engedélyéért Klinger Lászlónak tartozom köszönettel.

A tűz az emberek életének, mindennapjainak igen fontos eleme: a fűtés, az ételek elkészítése, és számtalan kézműves tevékenység elképzelhetetlen nélküle. A vasművesség megszületése után jöttek rá, hogy ha megmunkált vasat (acélt) kovásodott kődarabhoz ütnek, szikra keletkezik. Ez a felismerés vezetett el a vas tűzcsiholók megjelenéséhez és elterjedéséhez, melyek az évszázadok során igen változatos alakban készültek. Írásomban a tűzcsiholók egy különlegesen szép, igényes kivitelű típusával foglalkozom, melyek keltezése sokáig megoldatlan probléma volt a hazai és külföldi kutatásban.

Az Ipoly egykori kanyarulatába ékelődő magaslaton elhelyezkedő Árpád-kori telep első nyomai az 1980-as években, a meder áthelyezéséhez kapcsolódó munkálatok során váltak ismertté. A folyó jobb partján régészeti feltárás, míg a bal oldalán terepbejárás és műszeres kutatás során kerültek elő a korszak jelenségei és leletei. A cikkben a területen végzett műszeres kutatásról szeretnénk beszámolni.

A 2000-es évek elejétől a korábbi, hagyományőrzők által elindított történelmi életmód rekonstrukció és történelmi újrajátszás fénykorát éli. Egyre több elérhető irodalom látott napvilágot, a régész szakma nyitni kezdett a kísérleti régész beállítottságú hagyományőrzők munkássága felé. Több fiatal régészhallgató is hagyományőrző lett, önkéntelenül is összekötve a tudományt és a hobbit, melyeknek meglátásom szerint mindig is együtt kellett volna léteznie. Persze volt példa már korábban is arra, hogy nem régész végzettségű szakemberek lendítettek előre régészeti vonatkozású kutatásokat. Ilyenek Fábián Gyula (Fábián 1980–81) működőképes íjrekonstrukciói, Szöllősy Gábor (Szöllősy 2004) íjleírásai, tesztjei és mérési eredményei, vagy Magyar Attila és csapatának (Magyar 2008) történelmi életmód- és viseletrekonstrukciós tevékenysége, majd később a Nemzeti Íjászszövetség és az abból alakult Magyar Történelmi Íjász Társaság honfoglalás kori íjászfelszerelés rekonstrukcióiban és használatában való ismeretszerzéséből készült tanulmányok és kiállítások (http: // magyartortenelmiijasz. com/ ).